A Délinél a hatvanegyes villamos megállója csodálatos egy peron. Odaérkezéskor virágok hullanak az égből és valami Vivaldit játszik a felsővezeték. A szirmokat lehet rugdalni és nagy marékkal a leendő utastársak fejére szórni. A virágok megsimogatják az arcukat és ők a színes szirmokkal a hajukban, táncra perdülnek. A hölgyek zsebkendőjét pajkos félmosolyú urak veszik fel a sínek mellől. A Magyar Jakobinusok tere másodpercek alatt pazar bálteremmé válik. A betonon várakozó bevásárló-zacskókból kikandikáló újhagymák dudorászva várják, hogy a vidáman csilingelő ötvenkilences bezörögjön. A barokk zenét még kis ideig egy szólamban hallani a csilingeléssel és ahogy idepottyant, úgy illan el észrevétlenül a varázslat.
A varázslat nem egyszeri történés, ha nem is arra visz utam, minden nap elzarándokolok a Délihez és a világ virágba borul. A táncrend mindig más és a vele járó boldogságot nem kilóra mérik. Vagy mégis?Mi lesz a boldogsággal, ha már nem lesz hatvanegyes villamos, hanem fénysebességgel repülő mozgójárdák helyettesítik majd a BKV kopott járgányait, és teleportáló készüléken keresztül bármikor eljuthatok a Délibe? Nem is lenne olyan rossz, ha gyermekkorom rajzfilmjei valósággá válnának és a hangya holdra szállását egyenesben közvetítené a királyi tévé. Nem keseredem el a technika zsenialitásán, használom az új vívmányokat, de csak olyan mértékig, ameddig érdemesnek látom. 1998-ban még pezsgőt bontottam, ha kaptam egy digitális fényképet e-mailben. 2002-ben megünnepeltem a technológia fejlődését és saját ikont rajzoltam a sajátgépem ikonjának. 2008-ban szörföltem a villamoson a tizenévesek szélessávú beszélgetéseinek áramán és lógott az orrom, mert nem értettem hogyan nem lehet laptop nélkül élni. Az ő gyerekkori rajzfilmjeik már animációs filmek voltak, DVD-n nézték őket és valami egészen másról szóltak.
2010-ben, ha olyan gondolatom támad, hogy megnézném a virághullást és a perontáncot az interneten, mert épp nincs időm elzarándokolni a varázslat helyszínére, akkor megállok és felnézek az égre. Digitális énem tekint le olyankor rám mind a nyolcszázharminc ismerősével karöltve, egyszerre kattintva a hozzászólásaimra. Hajtogatja a frappáns mondatait és valójában jól elbeszélgetünk, de ő mégis a digitális én, a boldogság én vagyok.
Marie Daulne a színpadon bármit csinálhat, beleszeretünk és kész. Játszik a közönséggel és a varázslat áramlik. Akrobatamutatványai közben, a szédítő hangján beleleheli a fülünkbe, hogy még szexibbek vagyunk, mint ő.
Az első budapesti fellépésekor megőrjítette Észak-Budát, soha nem láttunk még komplett afrikai bandát mindenki hangján énekelni egy személyben - nem tudom, pontosan hol volt ez a koncert és mikor, de jó rég és azóta vagyok őrült -, 2006-ban a Szigeten elővetette a kulcscsomókat és a feje fölött kulcsokat csörgető közönség, szimfonikus zenekarrá érett az ő karmestersége által. 2008-ban a Millenárison Edith Piafot figurázta ki a cappella.
Ez a nő valami jó ügy érdekében énekel és a zenéjének hallgatása közben jobb emberek leszünk. Ő egy híd Afrika és Európa között, a szegénység elleni harcban, az emberi jogokért - az Orvosok határok nélkül, a CARE és az ENSZ független segítségeként. Kongóból, apja meggyilkolása után Belgiumba költöztette a családot a zenét a hétköznapok szerves részeként ünneplő mamája, aki nem engedte a gyerekeit tévézni, így a zenecsinálás lett otthon a hobby. A tinédzser Marie Daulne gyökereinek felkutatása miatt tért vissza Kongóba, egyáltalán nem tartotta magát még zenésznek akkor. Ahogyan a saját honlapján idézik tőle, „Amikor elmentem Kongóba, nem gondoltam magamat zenésznek. De ott voltam és álltam az erdő közepén, azt a zenét hallottam, amely átszőtte a legkorábbi emlékeimet az életemből, és olyan volt ez, mint megszínezés, egy fény. Megvilágosodás.”
1990-ben alapította meg Daulne négy másik énekessel együtt a Zap Mama legelső formációját, a női a cappella kvintettet, vagy ahogyan a The New York Times fogalmazott, „az utópisztikus multikulturális álmot.” A második albumot, a Sabsylma-t, Grammy-díjra jelöltek a „Legjobb világzenei album” kategóriában. Talán ezek voltak azok az egzotikus ritmusok, amelyek meghozták a hírnevét Magyarországon is. ’97-ben jött ki a Seven és rajta a szexi Poetry Man, Michael Frantival együtt, közösen. (https://www.youtube.com/watch?v=6xOI6OYXzi0) A lemezeket részletesen fel lehet fedezni a www.zapmama.be-n.
2009-ben jelent meg a ReCreation c. album, amelyen Daulne azokat a tapasztalatokat gyűjtötte össze, amelyek az életútjára és a zenéjének formálására addig hatással voltak. Az angol recreation szó kétértelmű, újrateremtést és (fel)üdülést jelent. Több dal az albumon, ismerős művészeket mutat be. A Paroles Paroles-t és a Non non non-t, a „Gyűlölet”-tel betört színésszel, Vincent Cassel-el együtt énekli, a Drifting c. dalban G. Love a meghívott vendég, a „The way you are”-ban a libanoni cigány énekes Bilal. Hú de jó ez az album. Jelölték az NAACP Image Awards, a színesbőrűeket felemelő kitüntetés „Kiemelkedő világzenei album” kategóriájú díjára. A bemutatója csütörtökön (2010. május 27-én) lesz a Millenárison és bízunk benne, olyan érzéki koncert lesz, vagy hallószervi megvilágosodás, mint egy belga kongói nőnek a kongói erdő közepén állni és megérezni a zenét.
Ma esik az eső Budapesten. Ilyenkor a legjobb esernyő a kalap. Lehet benne utazni a metrón és nem kell összecsukni, sőt a melóban felakasztható a kalaptartóra. Praktikussága mellett szép és különleges. Tulipános rétet nem nehéz találni a városban. Természetesen a fekete szalmakalap semmire sem jó, de ha csak egy fényképet szeretnénk benne készíteni, akkor bámulatos hangulatokra képes:
.jpg)
